Ádám Berta

Ádám Berta

Ádám Berta holds a Doctor of Philosophy in Literary Theory And Interpretation, Master of Arts in English Literature And Language, Master of Arts in Hungarian Literature And Language. He has been the Editor-in-Chief of Europa Publishing, Budapest since 2015.

Olyan-e az álom, mint a regény?

A rántotta maradékával álmodtam, de mire kimentem a konyhába, már üres volt a tányér. Mélyen belenéztem, és csillogva borzolódó tükrében, ahogy a szél egy pillanatra alábbhagyott (ezt egyébként nem értettem, hogy miképpen fújhat a szél a konyhánkban), megláttam a tükörképemet. Rögtön tudtam, hogy nem is magamat látom, hanem képzeletbeli másomat, aki nem rántottával álmodott. Az üres tányérban csillogó arc az ajkához emelte ujját, s hogy ne áruljam el őt (ámbár egyedül voltam a tágas konyhában), én is a szám elé tettem a kezem. Egy pillanatra eltűnődtem, vajon tükrös szimmetriával felel-e meg a kezem az övének, vagy ő is a jobbjával intett engem csendre, és én is a jobbomat emeltem fel, mintha meg akarnám előzni a mozdulatát. Hirtelenjében nem tudtam megállapítani. Miért rágódnék ezen?, mondtam magamban. Ha így volt, akkor így, ha úgy, akkor úgy, hadd vigyem tovább magammal és ővele ezt a tétnélküliséget. Így aztán gondolataim elhagyták álomittas testemet, rántotta híján – mi volt előbb: a tányér vagy a tojás? – inkább képzelt másomat követték. Mielőtt találkozott a tekintetünk, nyilván ő is csinált valamit éppen, ezután pedig szintúgy elfoglalja majd magát. Csak nem töltötte az egész éjszakát azzal, hogy kivárja, amíg belenézek a tányérba?! De vajon szokott-e aludni éjjelente, vagy állandóan ébren van? Miután a nappali testem elfordult a tányértól, ő, a másom is mehetett a dolgára, de vajon vannak-e álmai, amelyekből felébredhet, és amelyeken utólag eltűnődhet? Fúj-e egyáltalán a szél az ő oldalán? (Ha igen: honnan fúj a szél?) Szárazabb-e vagy nedvesebb? Milyen lehet a hőmérséklete, és őnáluk odaát vajon erősebben fúj-e, amikor nálunk alábbhagy? Vagy épp ellenkezőleg: szinkronban erősödik és lankad el a tányérban látszó tükröződésen innen és túl?

Az én porcelánfehérre lapított másom, így képzeltem, borzas hajjal járkál egész nap abban a szélfútta képzeletvilágban, és kisebb gondja is nagyobb, mint hogy épp szembenézek-e vele, vagy sem. Vagyis persze értesül róla, nem mulaszthatja el, ez afféle kínos kötelesség a számára, egy gépies pillanat, ő is átkukkant ide hozzánk, a konyhába, de aztán vége, semmi több, zajlik minden tovább, tőlem függetlenül, az, amit ő életnek hív, az a porcelánba zárt, végtelenül lapos időtlenség, amelyből, ha tehetné, sem akarna szabadulni, hiszen számára nem egysíkú. Nem érzékel ott klausztrofóbiát, neki az tágas, amit én csak egy lapostányér kör alakú felületeként érzékelek.

Valamilyen módon mégis az enyém ő, én hívtam életre, hiszen egyedül van, és ha én nem tudósítanék a létezéséről, senki nem hallana róla. (De vajon tényleg egyedül van, és tényleg nem hallana róla senki?) Mégsem hálás ezért, hogy rátereltem a szót, nem függnek attól mindennapjai, hogy én itt, ezen a világon szétkürtölök valamit ővele kapcsolatban, netán rossz hírét keltem. Kész, passz, nem érdekli, nem tudok nyomást helyezni rá az indiszkréciómmal. A nyomásgyakorlásnak csakis a tányér láthatja kárát, reccs!, ha nem vigyázok, máris a képmásom két fele néz vissza rám a pár falat étel hűlt helyéről. Az önazonosság határait feszegető következmények beláthatatlanok.

De ha egyet hátrébb lépünk, és feltesszük a kérdést, hogy olyan-e ez az eddigi leírás, az én és a képmásom csillogáson túli, szélfútta életéről alkotott röpke beszámoló, mint valami regény? Még az is lehet, hogy igen. Hiszem is, nem is, mindenesetre amit az imént olvastam, az erről győzne meg; már amennyiben hagyjuk magunkat meggyőzni, én és az én még igencsak álmos feleségem. Aki nagyot ásít, mintha azt mondaná vele, nincs itt vadon, nincsenek titkok, se sérthetetlenség, az ő képe ugyan nem látszik semmilyen – kenyérrel mégoly vakítóan tisztára törölt – tányérban. Nem tudom, mire gondolhat. Nincs kizárva, hogy azon tűnődik, pár szóban elmondja-e vagy ne, mit álmodott az éjjel. Látom az arcán, úgy dönt, inkább nem. Aztán mégis belekezd.

English translation

Are dreams like novels?

I dreamt about the remains of the scrambled eggs, but when I entered the kitchen the plate was empty. I looked deeply into it and in its glimmering ruffling mirror, as the wind abated for a second (by the way it made no sense that the wind was blowing in our kitchen), I caught  a glimpse of my reflection. I knew right away that it was not me I saw but my imaginary self, who did not dream about scrambled eggs. The face glimmering in the empty plate raised a finger to its lips, and in order not to expose him (albeit I was alone in the spacious kitchen) I also raised a finger to my lips. I wondered awhile whether my hand is a mirror image of his, or whether it was with his right hand that he begged me to remain silent, just like I raised my right hand by way of a gesture to prevent him from moving. I could not decide right away. Why would I mull over this?, I said to myself. One way or another, let me take this stakelessness with me and him. Thus my thoughts left my drowsy body, and in lieu of the scrambled eggs – which came first: the chicken or the egg? – they followed my imaginary other. He must have been engaged in some way before our eyes met, as he will surely occupy himself somehow in a second. He could not possibly have spent the entire night waiting for me to look into the plate?! But does he sleep at night at all or is he awake all the time? After my waking body turned away from the plate, my other could also go his own way, yet I kept wondering whether he also has dreams from which he can wake and which he can then contemplate. Does the wind blow on his side? (If yes: from what direction?) Is it drier or wetter? What is its temperature like, and does it blow stronger over on his side when it abates on ours? Or on the contrary: does it intensify and weaken simultaneously on both sides of the reflection?

My porcelainwhite flattened other, I imagined, walks around with rumpled hair in that windblown imaginary world, and couldn’t care less whether I look him in the eye or not. Or rather he is informed about the occurence and by way of an awkward obligation, in a mechanical moment he reciprocates, casting a glance over at us, into the kitchen. But then it is over, things go on as usual, independent of me, he continues what he calls life, that porcelain-framed, infinitely flat timelessness from which he would not try and free himself even if he could, as for him it is anything but flat and monotonous. He does not feel claustrophobic, as he experiences as spacious what I experience only as a flat plate’s rounded surface.

In some sense, however, he is mine, I called him into existence, since he is alone and if I do not report about his existence, nobody would ever hear about him.  (But is he really alone, and would really nobody ever hear about him?). Yet, he is not grateful that my words direct attention to him, his everyday life is untouched by me spreading information about him, even if it shows him in an unfavourable light. He is simply not interested, I cannot pressure him with my indiscretion. Pressure can only affect the plate itself, crack!, if I am not careful enough, it is not my spitting image but two halves of my split image that will look back at me from where the remains of the dish have not remained. Stretching the boundaries of identity may call forth uncalled for consequences.

But let us take a step back and ask whether this brief description about my self and the glimmerless, windblown world of my image reads like a novel so far. The answer may well be in the affirmative. I am in two minds about it. What I have just read apparently convinces me, if I and my sleepy wife can be convinced at all. My wife lets out a big yawn, as if suggesting there is no wilderness here, no secrets, let alone invulnerability, her image cannot be identified in any plate, no matter how dazzlingly clean it has been wiped by a piece of bread. I have no idea what goes on in her mind. It may well be that she is wondering whether she should tell me in a few words what she dreamt about during the night. I see it in her eyes that she has decided not to. Yet she begins.       

Translated from Hungarian by Marianna Gula